Nincs az a gyermek és nincs az az agg bölcs, aki szemfényvesztő mutatványok láttára ne keresné a hogyant. Ennek a kis szónak roppant nagy tartalma van: benne rejlik korunk egész világszemlélése, egész fölvilágosodottsága.

A bűvészet olyan régi, mint az emberiség; és jelentőségében, szerepében mindig benne van a civilizációk képe. Minden időben voltak furfangos elmék, akik a természet erőinek ismeretével és saját ügyességükkel a nagy többség számára megfoghatatlan dolgokat tudtak művelni.

Hiába olvasunk végig egy polc bűvészkönyvet, nagyarányú illusztrált művektől a "zöld ördög" kis füzetéig, s hiába tudjuk, hogy a mai boszorkánymesterek frakkjában és asztalában kell keresnünk a legtöbb csodát: sok mutatványon mégis álmélkodunk, mert ha világos is előttünk mi történik, titok marad a miként. Ez csaknem mindig a kézügyesség dolga.

Van egy magyar bűvész, akit bár - a bűvészeken kívül - viszonylag kevesen ismernek itthon, annál inkább elismernek külföldön. Ha pedig végigpörgeti ujjai között az utolsó lapokat: olyasmi hallatszik, mint a hársfák zizegése őszi éjszakán, megérint bennünket valami hűvös fuvallat és komor árnyékok kergetőznek a levegőben.

Ő Dr. Szabó G. Gábor, kinek legfőbb apparátusa a két keze. Nézzék őt jókedvvel, lássanak bele abba a titkos műhelybe és járjanak túl a mester eszén: cselekedjék meg vele azt a rossz vagy jó tréfát, hogy mikor tarka halomba bűvöli a sok világi lim-lomot, kaparintsák el maguknak a háta mögött ügyesen mindazt, ami szép, kedves és vidám!